01. Fejezet

A hó nagy pelyhekben hullott alá az égen tornyosuló felhőkből. A táj a fehér és szürke különféle árnyalataiban fürdött, és mintha a környezet is tisztult volna a folyamatos olvadás utóhatásaként. Bár még csak tél közepe volt, ha az ember odafigyelt és jobban körülnézett, észrevett pár zöld foltot a tájban. Nem nagyokat, csak olyan „éppen ott vannak” féléket, de ezek az észrevételek mégis felvillanyozták a figyelmes embereket.

Az utakon a sok hó és a nagy szél ellenére is sok kocsi járt. Még újév előtt el akarták érni kijelölt céljukat. Rokonok, barátok, esetleg csak egy ismert szálloda, ami felvállalta, hogy ezen a jeles napon is nyitva tart: ezek voltak a főbb célok. 

Több helyen dugók alakultak ki összekoccanó kocsik és hótorlaszok miatt, de viszonylag jól haladt előre a hatalmas tömeg.

Az egyik autóban egy lány ült a hátsó ülésen, míg apja a kormány mögött foglalt helyet, kezében telefonnal. Folyamatosan beszélt, de tinédzseréveit taposó gyereke nem igazán figyelt rá. Nem érdekelte, hogy az apja éppen melyik elszánt betegével beszél éppen, vagy csak a volt feleségével veszekszik-e megint, mint azt oly sokszor tette az elmúlt napokban. Fülhallgatóval a fülében támasztotta forró homlokát az ablak üvegének, ezzel hűtve le magát valamennyire. Ujjaival és lábával ütötte az ütemet, egyes részeknél halkan dúdolt magában. Ilyenkor apja neki szentelte az idejét annyi időre, hogy lepisszegje. 

- Abbahagynád, drágám? Éppen telefonálok.
- Igenis, apa- motyogta maga elé unott hangon, az átlagosnál talán mélyebben.

Eddig lehunyt szemeit bágyadtan kinyitotta és a szürkés tájat bámulta. Latyakos sár csapott fel a járdára, ahogyan pár kocsi túl gyorsan hajtott a legkülső sávban. Ők maguk középen araszoltak azzal a céllal, hogy kijussanak az autópályára. Fájdalmasan sóhajtott fel, és az ablak bepárásodott a leheletétől. Szórakozottan kinyúlt mutatóujjával, hogy valami érthetetlen mintát rajzoljon az üvegre, amíg van rá lehetősége.
- Már annyiszor elmondtam, hogy ne piszkáld az ablakot! Nem te fogod letisztítani, kislányom.
- Rendben van, apa- suttogta, és inkább elfordulva a kilátástól az előtte lévő ülés háttámláját kezdte bámulni.

Az egyszerű, sötét, domború, néhol homorú támlára képzelte az életét. Az alap tökéletes volt: egy semmitmondó, üres felület. A kérdés csak az, hogy mit festene rá, ha megkérnék. Elképzelése szerint csak egy-két színes foltot csöppentene rá. Például véve a szülei elválását. Régebbi eseményt nézve azt festené meg, mikor kiskorában majdnem megfulladt egy erősebb rohamtól; közvetlenként a testében kialakulóban lévő rákos daganatot tenné. A legszínesebb és legtöbbet mondó paca talán a zene lenne, mely valamilyen szinten bearanyozza az életét.

Álmosan, még kissé bágyadtan emelte fel a kezét, hogy kicsit megdörzsölje a szemét. Az arcát is megpaskolta kicsit, hogy valamilyen szinten magához térjen. Ujjaival erősen rászorított a pólójára valahol a tüdeje tájékán. Erősen felköhögött, de minden erejét összeszedve sikerült megkímélnie magát egy újabb rohamtól. Büszke volt magára, hogy felül tudott kerekedni a betegségén, még ha csak egy pillanatra is. Tudta, hogy nem tart sokáig ez a fajta erőltetett nyugalmi állapot, így egyik zsebéből gyorsan előkotorta a kis tubust, amiből szippantott is egy mélyet.
- Nincsen semmi baj, igaz?- fordult hátra enyhén az apukája. – Ha nem érzed jól magad, megállhatunk, de ha még kibírsz annyit, mindjárt ott vagyunk.
- Jól vagyok- köszörülte meg a torkát. – Csak kicsit fázom, de minden rendben van.

Lelke mélyén abban a pillanatban inkább mondta volna azt, hogy álljanak meg. Talán jobban is döntött volna, de akkor csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan magához ölelheti az anyukáját. Szíve fájdalmasan - vagy inkább csak fájón - szorult össze már a gondolatára is, hogy nem érne oda az anyjához.

Egy nagy levegővétel közben kényelembe helyezte magát az ülésen. Folytatta az egyenletes ki- és belégzést, hogy lenyugtassa a tüdejét. Legbelül tudta, hogy ez lehetetlen vállalkozás, ha figyelembe vesszük, hogy már a legkisebb megerőltetés hatására szúrni kezd a mellkasa.
- Figyelj csak, apa… Mikor lesz a kezelés, amire azt mondtad, hogy kérsz nekem időpontot?
- Előbb még azt mondtad, hogy jól vagy, édesem.
- Rendben vagyok, nem az… Csak nem szeretnék sokat várni a kezeléssel, hátha… rosszabb lesz…- hangja fokozatosan elhalt beszéd közben, míg végül teljesen elhallgatott. A témát ezzel lezártnak tekintették.

Olyan gyorsan ugrott ki az autóból, mintha égett volna, és neki menekülnie kellene. Apja elől futott jó messzire, minél távolabb az őt kínzó érzésektől. Boldogan vetette magát a bejárat előtt fagyoskodó anyja karjaiba, hogy a következő pillanatban ijedten hátrahőköljön az ismeretlen emberek látványától. Állíthatjuk, hogy nem bírta elviselni idegenek közelségét, viszont ez nem lenne teljesen igaz, vagy igazságos a lánnyal szemben. Kétségbeesetten tartotta a két méter távolságot a két fiútól. Anyja karjába kapaszkodva nézte őket, de ahogy újra nyílt az ajtó, és egy férfi lépett ki rajta, mosolya újra felragyogott. Az újabb ismert arc látványának öröme felvillanyozta, és mintha még mindig kisgyerek lenne, úgy vetette magát nevelőapja tárt karjaiba.

A két fiú vígan vigyorgott egymásra. Nem láttak a lányban semmi mást, csak aranyos félénkséget és határtalan örömöt. Nem ismerték a múltját, mely még egy ideig lepel alatt maradt, ahogy a fehér nyúl megbújik a kalapban, várva, hogy mikor kell kiugrania. Ugyanakkor csodálkozva tekintettek a feléjük tartó férfi felé, aki a lányt hozta idáig. Tudták, hogy ki ő, de nem olyannak látták, amilyennek elképzelték.

A gyerekek anyja lassan a férfi felé lépett, és még mindig lánya felé nézve tette fel a kérdést:
- Hogy telt az út?
- Zökkenőmentesen. Tudod, hogy odafigyelek - a lány sértetten fújtatott - és vigyázok rá.
- És az állapota? Javult?- A nő szemében remény villant, de a következő pillanatban már szájára tapasztott kézzel, dermedten állt.
- Műteni kell. Sajnos nem tudták megfékezni a tumort.

A kényelmes kanapén ketten foglaltak helyet, míg a velük szemben lévő fotelben egy férfi helyezkedett el. Fejét gondterhelten fogta két keze közé, és jól láthatóan gondolkodott.
- Rátok bízom, én nem tudok segíteni rajta. Nálatok minden megvan, ami kellhet neki a felépüléshez, csak… vigyétek el minél messzebbre, kérlek- ajka megremegett, és egy kósza sóhaj hagyta el a száját. Felnézett egykori feleségére, aki bátorítóan mosolygott rá. Tudta, hogy jól döntött. Ez volt az egyetlen kiút.

A két fiú minden érdemleges információt próbált kiszedni a hallgatag, tartózkodó lányból, de nem jutottak valami sokra.
- Hogy hívhatunk? – tette fel a kérdést az idősebb.
- A nevem Syl, de jobban szeretem az AJ-t, ha nem nagy baj- mosolyodott el halványan.
- Nos, akkor… Nagyon örülünk, AJ- mondták egyszerre, majd lovagiasan meghajoltak és mindketten kezet csókoltak neki. A lány csilingelő nevetése zene volt füleiknek. 

00. Fejezet /Prológus/

A zene szinte süvöltve, sikítva tör utat magának az ajtón keresztül, hogy a szobából kiérve nyugodtan, immár halkabban és lágyabban szálljon tova. A levegőben tapintani lehet az ütemet. A benne rejlő nyugtalanságot, szabadságot és végtelen bezártságot: a nehéz titkokat, melyek súlya alatt megtörik az ember.

Az ablakon nem jut be fény. Villany világítja meg az amúgy sötét és kísérteties szobát. A polcokon könyvek sorakoznak. Szépen, gondosan egymás mellé téve, mégis gondtalanul odadobva. A színes függöny erősen eltér a helyiség többi részétől. Bátran felvállalva magát, erősen fodrozódik. A falakon képek sorakoznak, teljesen más mintát mutatva, mint a szoba jelenlegi lakosának lelkülete.

A kamasz karikás szemekkel, jól láthatóan kialvatlanul, mégis különös, elszánt fénnyel a szemében görnyed a billentyűzet fölé. A laptopból áradó fény ellepi az arcát, és úgy simogatja azt, mint a szerető anya egyetlen gyermekét. Rövid haja éppen súrolja a vállát, így mikor előrehajol, egy kicsit kénytelen felkuncogni a csiklandós érzéstől. Nevetése csilingelésnek tűnik a dübörgő basszus mellett, amibe csaknem beleremegnek a bútorok.

A lány egy pillanatra hátradől a székben, azzal a szándékkal, hogy messzebbről is megszemlélje művét. Diadalittas mosoly kúszik vérző ajkaira, majd tudomást sem véve a fájdalomról tovább rágja a száját. Feláll a kényelmes helyéről és az ablakhoz lép. Egy laza mozdulattal felhúzza a redőnyt. Amint feltűnnek előtte a város fényei, egy sóhaj távozik tüdejéből-vagy inkább mélyen a szíve mélyéről. Tekintetét lassan az égre emeli. A csillagok erőlködve, erejükben bízva törnek utat a szmogon keresztül, fényükkel elképzelhetetlen távolságokat áthidalva. Feléjük nyújtja kezeit, de pár centi után csak a hideg üveget érinti. Vállat vonva, ráérős léptekkel megy vissza a gépéhez és egy egyszerű enter után lehajtja a fedelét. Végigsimít a meleg felületen, ujjai hegyén érzi a jól eső, bizsergető rezgést, amint a számítógép leáll.

Kinyitja az ajtót, mely nyekergéssel köszöni meg a rá fordított figyelmet. Mintha könnyebben is csukódna vissza a huzat hatására és az érzésre, hogy végre nem kényszerül elzárni a szobát a világ elől.
A lány gyorsan a bejárathoz rohan és elfordítva benne a kulcsot kitárja az ajtót. Vigyorogva veti magát apja nyakába, aki minden fáradtság ellenére boldogan viszonozza az ölelést.

„Ez az én történetem. A szívem legmélyebb titkait rejti magában.”